Imre Gábor: Leválás és szorongás a család rendszerében
Az autonómia és az összetartozás dilemmái
Kapcsolatainkat kezdetétől meghatározza két egymásnak feszülő erő rejtett egyensúlya. Az egyik erő az önállósodás, ami egy gyereket a fejlődés, a világ felfedezése irányába hajt. A másik az összetartozás, a családi fészek biztonsága, a védelem igénye. Ezek az erők ösztönösen munkálnak minden az egyében és a családban. Ezen ellentétes irányú erők konfliktusa végigkísér minket életünk során. Egyensúlyuk dinamikusan változik, minden család számára küzdelmet jelent, hogyan talál nyugvópontot a családtagok összefonódása és autonómiája között.
Elsőre azt gondolhatjuk, hogy a szeretetteli és szoros családi kötelék mindig kívánatos, de a helyzet ennél összetettebb. Nem nehéz elképzelni, milyen érzelmi megterheléssel jár, mikor valaki nagyon eltávolodik az eredeti család értékrendjétől, ha életformája, politikai nézetei, vagy pályaválasztása elfogadhatatlanná válnak a család szemében. Nem könnyebb sors a keserű elvágyódás sem, mikor valaki azon az áron marad a szoros kötelékben, hogy lemond az álmairól és nem teljesíti ki önmagát.
Változékony balansz
Az önállóság és az összetartozás rendszerében inkább pillanatnyi nyugvópontokat találhatunk, mint stabil, hosszútávú egyensúlyt. A két egymásnak feszülő erő harca elkerülhetetlenül feszültséghez és szorongáshoz vezet, de ha az egyik oldal nagyon túlsúlysúlyba kerül, az sem szerencsés eset. Mikor a mérleg tartósan elbillen az egyik irányba, az szélsőséges megoldásokhoz vezet. Tévedni tehát mind a két véglet irányába lehet, amennyiben nincs meg a kellő rugalmasság.
A túlzott összefonódás veszélyei
Az összeolvadt családok tagjai gyakran úgy érezhetik, hogy ismerik egymás érzelmeit, fantáziáit, gondolatait. A problémát nem az érzelmi közelség okozza, hanem a rugalmasság hiánya, ahol nincs tere az egyénnek arra, hogy a többiekétől eltérő álláspontokat alakítson ki, vagy, hogy legyenek az életének privát területei. A család ilyenkor egy homogén masszára kezd hasonlítani.
Ahol az egyén érzelmi önállósodása, differenciálódása nem történik meg, a határok összemosódnak és károsodik az egyének autonómiája. A tagok nem bírják el annak az érzelmi feszültségét, hogy egymástól különböző álláspontokat képviseljenek, szembehelyezkedjenek, szembehelyezkedhessenek egymással. Az összeolvadt kapcsolatok kialakítására hajlamos emberek érzékenyen reagálnak a szorongásteli helyzetekre. Megnyugtatást jellemzően a másokkal való kapcsolatban, a külső megerősítésben találnak. Hogy ezt megkapják és enyhüljön a szorongás, készek feláldozni egyéniségüket, önállóságukat. Szorongáskeltő helyzetekben automatikusan alárendelődnek a másoktól érkező érzelmi igényeknek. Elsődleges tehát a biztonság igénye, ez azonban nagyfokú ráutaltságot eredményez. Mások tetszésének elnyerése kiemelten fontossá válik, amiért gyakran az önálló akaratukkal fizetnek. Kevéssé képesek másoktól független döntéseket hozni, fontos, hogy döntéseiket jóváhagyják az érzelmileg fontos személyek.
Egészséges autonómia
A kellőképp elkülönült ember képes a saját céljait és meggyőződését követni, azokat a környezetével szemben is fenntartani. Szorongásteli helyzetekben is képes fenntartani józan, megfontolt gondolkodását, érzelmei nem árasztják el teljesen. Ez nem érzelemmentességet jelent, inkább, hogy tetteit nem irányítják olyan érzések, amiket nem ért meg. Az autonóm ember érzékeli saját érzéseit, de nem kerül olyan mértékben a hatásuk alá, hogy az érzések automatikusan meghatározzák a tetteit. Ennek köszönhetően a differenciálódottabb emberek szilárdabb énerővel rendelkeznek, jobban képesek szabályozni saját szorongásaikat és kevésbé ráutaltak a környezetükre. Ezért megtehetik, hogy nem áldozzák fel szabadságukat mások jóváhagyásáért.
A differenciálódott személy egyaránt képes az intim közelségre és a nagyobb távolságra. A szilárd autonómia tehát nem jelent érzelmi hűvösséget, inkább a közelség rugalmas szabályozását. Az erős énhatárok lehetővé teszik a nagyfokú intimitást, amit nem árnyékol be az összeolvadás félelme.
A túlzott elkülönülés ára
Ahogy a túlzott összemosódásért, úgy a szélsőséges elkülönülésnek is súlyos árat fizetünk. Gyakran látjuk, hogy valaki menekülésszerűen leválasztja, levágja magát a családjáról. Érzelmileg megszakítja a kapcsolatot, vagy szóba sem áll bizonyos rokonaival, esetleg áthidalhatatlan földrajzi távolságban alakítja ki az életét. (A nagy földrajzi távolságnak természetesen sok más oka is lehet.)
Ez a fajta kilépés gyakran egy válaszreakció, kétségbeesett kísérlet a megoldhatatlannak látszó összefonódás megoldására. Az érintett gyakran egyenesen tagadja, hogy sok családi konfliktust megoldatlanul hagyott hátra. Ez a vállalkozás általában nem sok jóra vezet. Az illető, miután elvágta a fojtogató kapcsolatokat, előbb-utóbb újakat talál, például megházasodik. Az új kapcsolatok általában igen hasonló logikára szerveződnek és újratermelik a korábbi összemosódott szerkezetet, amiből menekülni kellett.
Forrás:
Goldenberg: Áttekintés a családról, Második kötet – Murray Bowen Családrendszer-elmélete