dr. Hardy Júlia: A házasság szakaszai
A család folyton változó képződmény. Olyan, mint egy élőlény. Az együtt élő tagok mindenikének megvannak a maga életszakaszai, melyekben bizonyos dolgokat meg kell valósítaniuk, és ezeket a célokat, törekvéseket össze kell hangolni a családon belül. Azonkívül, magának a párkapcsolatnak(házaspárnak) is megvan(nak) a közös fejlődési folyamatata( ciklusaik), sőt a család egésze együttesen is fejlődik. Ez az életciklus.
A család formálja önnön szerkezetét, szerepeket, játékszabályokat alakít ki, és idővel
(ki is oltja)túl is halad ezeken( ezeket). Például egy fiatal pár éppen hogy családot alapít, máris mindent fölül kell írnia, mihelyt megérkezik az első gyerek (mindannyian tudjuk, hogy ez mennyi felfordulással jár – folyamatosan igénybe veszi az alkalmazkodó képességet).
A házastársi kapcsolat fejlődési fázisai egymásra épülnek. Minden fázisnak megvan a jellegzetes feladata, kihívása, és egyre összetettebbek lesznek a feladatok. És ha a párnak egyik vagy mindkét tagja elakad ebben a fejlődésben, akkor a kapcsolat fejlődése is megáll, megreked, romlásnak indul.
Az összeolvadás ( szimbiózis)
A párkapcsolat fejlődése az egyéni fejlődés különböző lépcsőfokait utánozza. Azt, ahogyan az anyával való összeolvadásból kibontakozik a gyerek. A csecsemő és az anya kapcsolata olyan, mintha nem is lenne határ közöttük, finoman összeolvadnak. Az anya jó esetben mindig érzi, hogy mire van szüksége a csecsemőjének. Ám amint a gyerek kezd saját magává, önálló emberré válni, a fejlődés során folyamatosan erősödnek a köztük levő határok. Margaret Mahler, angol pszichoanalítikus fejlődési modelljét, és annak terminusait fogjuk használni , amiket a korai személyiségfejlődés, u.n. „tárgykapcsolatok” leírásánál használt.
A házasság első szakasza – normális esetben – a nagy szerelemé. Létrehozzuk a párosságot, az új család-magot. Kialakul a kötődés, ami a legeslegfontosabb az egész házastársi kapcsolatban. A pár éjjel-nappal együtt van: nem tudom, melyik az én lábam, melyik a te füled, enyém-tiéd mind egyforma. Rettentően örülünk, hogy “jé, ő is ugyanazokat a zenéket, ugyanazokat a könyveket szereti, teljesen egyformák vagyunk!” Úgy érezzük, hogy hazataláltunk, “végre megvan az az ember, aki tud értékelni engem, ráadásul ő a legszebb, a legjobb a világon”. Hiszünk benne, hogy húsz év múlva egyetemi tanár, sikeres filmrendező vagy menő vállalkozó lesz belőle, és ha mi ketten együtt maradunk, akkor minden problémát meg tudunk oldani, jöhet minden veszély, ki fogjuk bírni. Én szeretem őt, ő szeret engem, én adok neki, ő ad nekem. Értjük egymást, ki sem kell hogy mondja, már egy szemvillanásból olvasunk a másik gondolatai között. Minden nagyon harmonikus és szép.
A megkeseredett pszicho-szakemberek azt mondják, hogy a szerelem pozitív pszichózis – felöltöztetjük a másikat sok-sok vonzó tulajdonsággal. Valóban: ha a szerelmet racionálisan próbáljuk leírni, nem sok marad belőle. Mégis a házasságnak ez az időszak az aranytartaléka. Évtizedeken keresztül élünk ebből, bár idővel átalakul vagy megkopik. Megkérdezek veszekedő, egymást gyilkoló párokat: “Tessék mondani, milyen volt, amikor megismerték egymást?” Ellágyulnak a vonásaik: “Hát, az gyönyörű volt, ő volt a legszebb, a legokosabb, annyira értett engem…” És nagyon rossz jel a házasságuk jövője szempontjából, ha azt mondják: “Ugyan, hagyjuk már ezt, talán igaz sem volt. Benne voltam a korban, éppen ő volt mellettem, hát elvettem feleségül.”
Ez a gyönyörű szép őrület, amire józanul talán azt mondjuk, hogy öncsalás, egy idő után elmúlik illetve valami nemesebbé, értékesebbé alakul át. Az érett párkapcsolatban kibírjuk azt, hogy a másik mégsem lett filmrendező, vagy hogy 40 évesen az alakja már nem a régi. Nehéz pontosan megállapítani, meddig egészséges a párnak ebben az összeolvadásban lenni. Nyilvánvaló, hogy nem élhetünk végig szimbiózisban, nem vagyunk egyformák, a két fél nem akarhatja mindig ugyanazt. Normális esetben három év után elkezdődik “a kijózanodás”. De azt is mondhatjuk, hogy az ember másik alapvető igénye, a függetlenség, szabadság utáni vágy is kiköveteli a maga jussát.
Van, amikor a család megreked az összemosódottságban. Például volt nálunk egy házaspár két nagykamasz gyerekkel. Ebben a családban nem lehetett azt mondani, hogy “én”, csak azt, hogy “mi”. Árulásnak számított, amikor a gyerekek kérték, hogy külön szobájuk legyen. Egy másik eset: egy fiatal nő mesélte, hogy gyerekkorában a családjukban nem volt senkinek saját törölközője és saját fogkeféje, pedig nem voltak szegény emberek. Az volt a jelszó, hogy “szeretjük egymást, egyformák vagyunk”, és aki ezzel szemben lépett, elárulta az a családot. Ezek a (kapcsolódási) kapcsolati minták sok generáción át öröklődnek: ha a szüleim nem tudták megoldani a leválásukat az eredeti családjuktól, akkor én sem fogom tudni egykönnyen megtenni, és sajnos a gyerekem sem tanulja meg, hogy ha “én én vagyok”, az még nem elárulása a “mi”-nek.
Másik variációja ennek a nagyon összemosott családi együttesnek: az ellenséges függő kapcsolat, melynek az a jelszava, hogy “se vele, se nélküle”. A pár hihetetlen energiával, szenvedélyesen öli egymást, de csimpaszkodnak is egymásba. Életképtelenek egymás nélkül, eszébe nem jut senkinek kiszállni ebből a viszonyból, mert le kell győznie, meg kell semmisítenie a másikat. Ebben az esetben is rettenetesen nagy a szeparációs szorongás: ha a másik elmegy, ha a másik mást csinál, függetlenedik tőlem, akkor én abba belehalok. És az agresszió, a veszekedés tulajdonképpen elhatárolódási kísérlet: ha összeveszem veled, akkor mégsem olvadtunk össze, akkor érzem, hogy te te vagy, én meg én.
A függetlenedés ( differentáció) szakasza
Ha minden jól megy, volt jó családi mintám, és a külső körülmények sem gátolnak, akkor a házastársam mellett tovább tudok lépni a következő fázisba. Feltöltődtem melegséggel, szerelemmel, szeretettel, és most elkezd bennem működni a másik vágy. Eddig az volt a törekvésünk, hogy egyek legyünk, most meg, hogy legyünk különbözőek. Ez a differenciálódás fázisa. Ugyanúgy, mint mikor a csecsemő kezd kilépni a “szoptatlak, idefektetlek, odaültetlek” állapotból.
A házasságnak ebben a második fázisában nagyon fontossá válik az “én”, a másikétól független érzések, gondolatok. Újrarendeződnek a határok. Eddig a szerelmem kedvéért könnyen fel tudtam adni azt az igényemet, hogy időnként egyedül legyek, matassak magamban, vagy gondolkodjam, de most hirtelen nagyon erősen feltör bennem az elkülönülési vágy. Kialakulnak a saját céljaim, a saját stílusom, és egyszer csak felismerem, hogy a másik egyáltalán nem olyan, mint én vagyok. Észrevesszük a különbözőségeinket, és kinyílik a szemünk egymás hibáira. Kiderül, hogy őnáluk másként mosogattak. Kiderül, hogy a másik nem is olyan ambiciózus. Elkezdjük úgy látni a másikat, amilyen ő meg a családja. Vége a szimbiózisnak.
Az együttesség megszűnése egyfajta vesztesség is, nehezen éljük meg. Ez egy nagyon válásveszélyes helyzet. Ebben a fázisban sok a vita, sok a veszekedés. Mi, családterapeuták azt mondjuk, hogy nem kell félni a különbözéstől, sőt a veszekedéstől sem. A konfliktusok a családi élet velejárói: jobb nyíltan kifejezni, ha más véleményen vagyunk, mint a szőnyeg alá seperni, mert csak így van esély, hogy valamiféle megoldásra, egyességre jussunk. Nagyon fontos tudniuk a pároknak, hogy óhatatlanul bekövetkezik ez a fázis. Nem kell megijedni, ha rájövünk, hogy különbözünk egymástól, azzal még együtt lehet élni.
A baj akkor van, ha a pár egyik tagja már különbözni akar, a másik viszont benneragadt a szimbiózisban, és fenyegetésként éli meg a másik függetlenedési kísérleteit. Sajnos nem vagyunk teljesen egyformák, a fejlődésünk sem halad mindig párhuzamosan, de ha a pár meg tudja beszélni egymással a dolgait, akkor előbb-utóbb végigtárgyalják a problémákat, és összehangolják az életüket. Ha viszont nincs kommunikáció, akkor az egyik szinte csimpaszkodik a másikba, vissza akar menni a szimbiózisba: “Hát nem emlékszel, milyen jó volt nekünk? Néztük a csillagokat, mindig együtt akartunk enni.” Ilyenkor az, aki még szeretné fenntartani ezt az összeolvadást, nagy bűntudatot kelt a másikban, aki már menne egy kicsit a saját céljai után.
Ha mindketten a(z elkülönböződés) differentálódás fázisában vannak, akkor állandóak a viták, a versengés: melyikünk programja a fontosabb. “Én délután elmegyek a különmunkámra, te maradsz a gyerekkel.” “Dehogy maradok én a gyerekkel, nekem nagyon fontos a haverokkal sörözni menni.” Ebben a fázisban az lehetne a jelmondat: “Jó, változni fogok, ha te is változol.” A baj az, hogy rendszerint mindig a másiktól várjuk az első lépés megtételét: “változzál előbb te”. Ilyenkor bizony elkel a mézeshetek érzelmi tartaléka!
A „gyakorlási” szakasz
A következő szakaszban a másiktól független tevékenységeim, életterem válik nagyon fontossá: a haverok, a barátok, a karrier. A világ tükrében akarom meglátni, milyen ember vagyok. Muszáj megragadnom minden lehetőséget. Ebben a szakaszban bizonyos értelemben nagyon önzőek az emberek. “Az én dolgaim a fontosak. A tieid? Oldd meg, ahogy tudod, galambom.” Nehéz összeegyeztetni a család és az önmegvalósítás érdekeit. Nagy hiányérzet marad abban a félben, aki mindent feláldoz, a párja pedig semmit, hanem kizárólag csak a saját ambícióival törődik. Az is veszélyes, ha mindkét félben túl nagyok a kifele vivő erők, mert egy idő után nem lesz közük egymáshoz. Nagyon rossz jel, ha már azt sem tudjuk (és nem is vagyunk rá kíváncsiak), hogy mivel foglalkozik a másik, kivel barátkozik, mit érez.
Előfordul, hogy két fázisnyi különbség is van a házastársak között. Egyikük még benne csücsül a szimbiózisban, másikuk már a gyakorlási szakasznál tart. Az egyik az mondja: “Ne hagyj el!”, a másik meg: “Hagyjál békén!” Ilyenkor az inkább ragaszkodó fél nagyon retteg a kapcsolat elvesztésétől, és erős fegyverekkel bünteti a másikat.
Van egy fiatal ismerősöm, menedzser egy( nagy gyógyszercégnél)multinacionális cégnél, rengeteget keres. Tudjuk, hogy a multinacionális cégek a velőt is kifacsarják a fiatalokból, és ezt sok pénzzel meg érdekes programokkal ellensúlyozzák: tréning Kréta szigetén, vadvízi evezés, túlélőtúra Marokkóban. Ez utóbbi csapatépítés címén is folyik. És hát otthon ül a fiatal feleség a pici babával. Ő még a szimbiózis fázisában van, nagyon erősen ragaszkodna a férjéhez, és ezt nem tudta másként kifejezni, csak úgy, hogy amikor nagy ritkán hazamegy a férj, kiabál vele: “elhagytál, megcsaltál, te szemét disznó, azért mész a tréningre, mert csajozni akarsz”. Nemsokára válni fognak, pedig nem lépett félre a férfi. Túl gyorsan történtek a dolgok, és nem hangolták össze őket. Egyik oldalon rettenetesen nagy a féltékenység, a haragos követelőzés, másik oldalon meg az énközpontúság.
Ebben a fázisban nagyon fontossá válik az önmagam kifejezése, és nagyon védem a határaimat. Kialakul egyfajta vetélkedés: melyikünk a jobb szakember, melyikünk a fontosabb. Ilyenkor történik meg az, hogy külön kasszára megyünk: “ez az én pénzem, ez az én kocsim, és te költsél csak annyit magadra, amennyit megkeresel”. Nagy a veszély, hogy ebben a harcban elmúlnak az érzelmek. A házasfelek annyira megvalósítják magukat, hogy már semmi közük nem lesz egymáshoz.
Az újraközeledés
Amikor már megmámorosodtam attól, hogy milyen jó szakember vagyok. Mindenki elismerte, hogy csinos vagyok, okos vagyok, szép vagyok, és jól laktam ezzel az érzéssel. Már ledoktoráltam, tudok sok pénzt keresni, van szép házam, jó autóm, és a másik már nem fenyegeti az autonómiámat. Ekkor következik az újraközeledés fázisa. Ismét tudok a másikra figyelni, ismét fontos lesz a te. Ebben a szakaszban a házasfelek kialakítják a számukra legmegfelelőbb távolságot. Azt, amelyből a másik nem veszélyeztet engem, nem fog bekebelezni, de még megkapom azt a szeretetet, a gyöngédséget, az intimitást, amire szükségem van. Minden családban, minden párnál más ez a távolság. Ebben a fázisban már megtanul az ember lemondani a másik javára: akkor most ő iratkozik be valami tanfolyamra, és bízhatom abban, hogy az én dolgaim is fontosak lesznek számára. Nyugodtabbak az egyezkedések, a reagálások, és újra kialakul egyfajta egyensúly. Összebékülnek a tevékenységek, a vágyak, elkezd érdekelni a másik, és elkezd érdekelni a másik tevékenységében az, ami hasonló az enyémhez. Szívesen csinálunk közösen dolgokat, mert bízunk benne, hogy a párunk nem fog visszaélni vele.
Idő kell ehhez. Fiatalként nem így kezdjük. Mire idáig elérnek, rendszerint már 40 év felüliek a párok, a gyerekeik kamaszkorúak. És milyen jó, hogy újra együtt vagyunk, újra számíthatunk egymásra, mert egy picit össze kell fognunk a kamaszok viharverésével szemben. Nem árt, ha egyet gondolunk a randevú, az esti hazatérések, az alkoholfogyasztás és nagyon sok más kérdéssel kapcsolatban. Ebben a fázisban már fejlettek a személyiség-határok. Én én vagyok, és már lehetünk nagyon közel egymáshoz, nem fogsz veszélyeztetni engem. Tudom azt mondani, hogy: “nem, ezt én nem csinálom meg, még a te kedvedért sem, mert tudom, hogy abból nekem bajom van. Vagy ha mégis csak megcsinálom, akkor dühös leszek majd rád”.
Itt is van egy elakadás. Amikor az egyik még a “gyakorlás fázisban” van, amikor azt mondja, hogy én-én-én, a másik pedig már ismét közeledne. A gyakorlás fázisban levőnek az intimitás egy áldozat. Elvesz az időmből a párom, pedig annyira érdekes lenne a foci, vagy ami éppen foglalkoztat. De ha a kapcsolat érett, és kommunikálnak egymással az emberek, akkor ez is belefér.
Tudatosítás, megkönnyebbülés, munka
Miért fontos beszélni mindezekről? Nagyon furcsák a családok és nagyon különbözőek, de a hasonló helyzetben, hasonló életciklusban levő pároknak hasonló feladataik vannak, és hasonló átalakulásokkal kell megvívniuk. Van úgy, hogy eljön hozzám egy házaspár, hihetetlen sok bajuk van egymással, állandóan veszekednek, és a terápia folyamán kiderül számukra, hogy nem arról van szó, hogy a másik (házas)fél egy szemétláda, én meg jó vagyok, hanem hogy most éppen itt tart a mi családunk, a mi házasságunk. És ez a felismerés hihetetlen nagy megkönnyebbülés, és felszabadít a munkára, hogy változtassunk a dolgokon.
Volt egy esetem, amikor az asszonynak határozott elképzelései voltak a házaséletről, a gyereknevelésről, állandóan képezte magát, női magazinokat és pszichológiai szakkönyveket olvasott, a férfi meg azt mondta ezekre, hogy baromság. Szerencse, hogy egyáltalán el lehetett rángatni a férjet a rendelőbe. Mielőtt a felesége elhozta volna, kijelentette: “én nem hiszek az egész családterápiában, drága, de ha már mind mondod, próbáljuk meg”. Meg kellett nyernem a férfi bizalmát, ravaszul átfogalmaztam, átcímkéztem az ellenállását: “Igaza van, uram, tényleg az a jó, hogy azzal, amit maguk egyedül is meg tudnak csinálni, ne menjenek családterapeutához. Nagyon férfias dolog, hogy csak a maga erejében hisz. De nézzük meg, hátha az asszonynak is igaza van: ő szeretné tudni, hogy más mit gondol a kapcsolatukról.” Kiderült, hogy ebben a családban állandó a huza-vona, főleg a gyereknevelés kapcsán. Az egyik például azt mondja, hogy “vegyünk neki hegedűt”, a másik, hogy “ne vegyünk”, és így tovább. És mindketten nagyon megkönnyebbültek, amikor egy ponton elkezdünk arról beszélni: “Vajon nem lehet, hogy most arról van szó, hogy a maguk kapcsolata éppen itt tart? Eljött a különbözőségek ideje, és ez nem baj, ez nem árulás, sőt természetes, hogy ennyire elfejlődtek.” “Ja, csak ennyi? – csodálkoztak. Lehet nem egyetérteni? Akkor jó.”
Sok munka van a párkapcsolat fejlődésével. Tapasztalatom szerint ahol a mesék meg a hollywoodi filmek végetérnek, hogy “egymáséi lettek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, valójában csak itt kezdődik az igazán érdekes történet.