Drávucz Orsolya: Az impostor-szindróma
Az Impostor-szindróma olyan jelenség, amely jelentős számú embert érint, és az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet kapott. Olyan pszichológiai mintára utal, amelyben az egyének kételkednek az eredményeikben, félnek attól, hogy csalóként lelepleződnek, és úgy vélik, hogy sikerül inkább a szerencsének köszönhető, mint saját képességeiknek vagy készségeiknek. Ez elégtelenség érzéshez, szorongáshoz és állandó félelemhez vezethet, hogy „hamisítóként” fedezik fel őket.
Több tényező is hozzájárul ahhoz, hogy az Impostor-szindróma egyre “elterjedtebbé” válik. Egyik ezek közül a magas elvárások és nyomás: A mai versenyképes és teljesítményorientált társadalomban az emberek gyakran szembesülnek magas elvárásokkal és nyomással, hogy az élet különböző területein – beleértve az oktatást, a karriert és a személyes teljesítményeket – kiemelkedő teljesítményt kell, hogy nyújtsanak. Ez örökös hiányérzetet és önbizalomhiányt kelthet. A másik modernkori jelenség a folyamatos összehasonlítás lehetősége a közösségi médiában: A közösségi média platformok lehetővé teszik az emberek számára, hogy életük és eredményeik legjobb, legmenőbb változatát mutassák be. Mások látszólag tökéletesnek tűnő életének és eredményeinek látványa egészségtelen összehasonlításhoz és a nem megfelelés érzéséhez vezethet.
Perfekcionizmus réges régi, szinte örökzöld oka a boldogtalanságnak: Sok olyan személy, aki imposztor-szindrómával küzd, egyben maximalista is. Irreálisan magas követelményeket támasztanak magukkal szemben, és gyakran úgy érzik, hogy minden, ami nem tökéletes, az kudarc. Ahogy egyre több különböző hátterű egyén kerül be korábban exkluzív terekbe, fokozódhat az önbizalomhiány és az imposztorizmus érzése, mivel úgy látják, hogy nem tartoznak oda, vagy hogy nem olyan tehetségesek, mint mások. Kulturális és társadalmi tényezők: A társadalmi elvárások és a kulturális normák szerepet játszhatnak az Imposztor-szindróma kialakulásában. A marginalizált csoportokból származó egyének például a sztereotípiák vagy a megkülönböztetés miatt további nyomást tapasztalhatnak, ami hozzájárulhat ahhoz az érzéshez, hogy nem érdemlik meg az eredményeiket. A mentális egészséggel és jóléttel kapcsolatos növekvő tudatosság és nyílt viták hatására is egyre többen ismerik fel és címkézik fel az Impostor-szindrómával kapcsolatos tapasztalataikat.
Az Impostor-szindróma kifejezést Pauline Clance és Suzanne Imes pszichológusok alkották meg 1978-ban.Ez a szindróma gyakran fordul elő a magasan teljesítő egyéneknél, akik sikereiket külső tényezőknek, például a szerencsének, az időzítésnek vagy mások erőfeszítéseinek tulajdonítják, nem pedig saját kompetenciájuknak.
Az imposztor szindróma tünetei
1. Állandó önbizalomhiány: folyamatosan kételkednek képességeikben, és úgy érzik, hogy nem érdemlik meg az eredményeiket. Egy sikeres vállalkozó például úgy gondolhatja, hogy eredményei kizárólag a szerencsének és nem a képességeinek köszönhetőek.
2. Félelem a lelepleződéstől: Az Impostor-szindrómában szenvedő emberek attól tartanak, hogy valódi hozzáértésük hiánya lelepleződik, ami szégyenhez vagy kudarchoz vezet. Egy tehetséges zenész azt hiheti, hogy a sokéves gyakorlás ellenére képtelen lesz közönség előtt fellépni.
3. Az elért eredmények leértékelése: Az imposztor-szindrómában szenvedők gyakran lekicsinylik az eredményeiket, jelentéktelennek minősítve azokat. Egy tehetséges tudós talán azt hiszi, hogy úttörő kutatásuk csak a véletlen műve volt, figyelmen kívül hagyva szakértelmüket és kemény munkájukat.
4. Túlteljesítés: Egyesek úgy reagálnak az elégtelenség érzésére, hogy még nagyobb teljesítményre sarkallják magukat, remélve, hogy elhallgattatják belső kritikusukat. Előfordulhat, hogy egy diák túlzottan sok kurzust vállal, hogy bizonyítsa intelligenciáját, annak ellenére, hogy már így is kiválóan teljesít tudományos téren.
Eszter például a legjobb jegyeket szerezte az egyetemen, de sikerét a szerencsének és az engedékeny professzoroknak tulajdonította. Kiváló teljesítménye ellenére folyamatosan aggódott, hogy a következő vizsgán kiderül, hogy nem elég intelligens. Vagy István, a tehetséges grafikus, aki vizuálisan lenyűgöző terveket készített. Kollégáit azonban képzettebbnek tartotta, és gyakran habozott megosztani munkáit, mert félt a kritikától és az elutasítástól. És Éva, aki vezetőként kimagasló eredményekre vezette a csapatát. Ennek ellenére marcangoló félelmet érzett attól, hogy a munkatársai felfedezik, hogy nem rendelkezik az általuk csodált vezetői tulajdonságokkal, ami miatt megkérdőjelezte a szerepét. Ezek mind jó példái az imposztor szindrómának.
Kezelése szerencsére, már a felismeréssel elkezdődik. Azzal, hogy az egyének megértik, hogy az elégtelenségük érzése egy általános pszichológiai jelenség, elkezdhetik átformálni gondolataikat. A kognitív viselkedésterápia az egyik hatékony terápiás megközelítés, amely segít az egyéneknek azonosítani a negatív gondolkodási mintákat, és azokat reálisabb és pozitívabbakkal helyettesíteni. Ez a módszer lehetővé teszi az Impostor-szindrómában szenvedők számára, hogy önbizalomhiányukat az eredményeik bizonyítékaival támasszák alá. Az önbecsülés építése a legtöbb pszichoterápiás irányzat “mellékhatása”. Az önmagunkkal szembeni megértés gyakorlása és az eredmények megünneplése segíthet az egyéneknek egészségesebb önképet kialakítani. Az elért eredményekről – kicsikről és nagyokról egyaránt – naplót vezetni kézzelfogható emlékeztetőül szolgálhat az egyén kompetenciájáról. Az Impostor-szindrómáról való nyílt beszélgetés barátokkal, családtagokkal, mentorokkal vagy mentálhigiénés szakemberekkel új perspektívát nyújthat, és segíthet az egyéneknek felismerni, hogy nincsenek egyedül a küzdelmeikkel. Az Impostor-szindróma kezelésével az egyének felszabadíthatják valódi lehetőségeiket, és olyan teljesítményt érhetnek el, amely tükrözi tényleges képességeiket.
