Tóth Balázs: Szavaink dimenziói

Mi a vacsora – kérdezi a férj este, mikor hazaér a munkából. És talán fogalma sincs róla, hogy nem csak a vacsorára kérdezett rá.

De kezdjük az elejéről.

Tegyük fel, először találkozunk valakivel. Mit teszünk ilyenkor? Meghatározzuk a köztünk lévő kapcsolatot. Ezt úgy hívjuk, kapcsolatdefiníció. Ki vagy te nekem, ki vagyok én neked? Hogyan viszonyuljunk egymáshoz? Mi fér bele a köztünk lévő kapcsolatba? Baráti? Intim? Meghitt? Hivatalos? Távolságtartó? Azt, hogy mit gondolunk erről, egy közléssel a másik tudomására hozzuk.

Például: a liftben együtt utazunk egy idegennel. Köszönünk, ő visszaköszön. Aztán nézünk magunk elé, és várjuk, hogy megérkezzünk a kívánt emeletre, és az utastársunk is ezt teszi. Mikor kiszállunk, udvariasan elköszönünk egymástól. Egyértelmű a helyzet: kifejeztük, hogy erre a kapcsolatra úgy tekintünk, hogy csak az utazásra korlátozódik, és utastársunk is hasonlóan vélekedett erről.  A kötelező udvariasságot megadtuk egymásnak, másra nem volt igényünk.

Tegyük fel, azt mondjuk a liftben az idegennek: milyen jól áll önnek ez a kabát. Ez esetben igen markánsan megjelenik a véleményünk, miszerint úgy látjuk, ebbe a kapcsolatba belefér a személyesebb, intimebb viszonyulás is.  Utastársunk eldöntheti, hogy elfogadja, vagy visszautasítja ezt. Ha elfogadja, akkor megköszöni a dicséretet, elmeséli a kabátja történetét, és esetleg a mi kabátunkról is mond néhány kedves szót.  Ilyenkor nagyon örülünk, hogy mekkora egyetértésre jutottunk a kapcsolatunkat illetően.

Az is lehet, hogy utastársunk nem fogadja el a mi kapcsolatdefiníciónkat. Lehet, hogy ő sokkal távolságtartóbb módon szeretne viszonyulni hozzánk. Megpróbálja ő meghatározni a kapcsolatot úgy, hogy kitérő, vagy száraz választ ad a dicséretünkre. Ez lesz az ő kapcsolatdefiníciója. De a lift egyszer csak megérkezik, és mi kiszállunk. És bárhol is tartottunk a kapcsolat definiálásában, eddig jutottunk vele.

Ha tartósabb kapcsolatra készülünk, minden hasonlóan működik, csak a magatartásformák szélesebb skálája lehetséges, és a kapcsolat meghatározásának folyamata hosszabb. A kapcsolat definiálása ugyanis addig megy, amíg közös álláspontra nem jutunk abban a kérdésben, hogy milyen kommunikatív viselkedés lesz helyénvaló benne.

Mondjuk, egy férfi megölel egy nőt, ezzel jelzi, hogy a kapcsolatukba be akarja vonni a szerelmes viselkedést. A nő visszaölelheti a férfit, kifejezve, hogy egyetért a szerelmes viselkedéssel, vagy elhúzódhat, és akkor azt jelzi, hogy a szerelmet ki akarja rekeszteni a kapcsolatukból. Erre a férfi reagál valamit, amire a nő is reagál valamit, és mindez addig megy, amíg meg nem egyeznek, hogy a kapcsolatukon belül milyen viselkedésmód a megengedhető.

Eddig ez egyértelmű helyzetnek tűnik, de az életben ritkán az.

Az emberi kommunikáció ugyanis egyszerre több szinten zajlik. Egyrészt közlünk dolgokat, másrészt valamilyen módon minősítjük a közléseinket. Ha az előbbi példánál maradunk, tegyük fel, a nő a férfi ölelésére azt mondja, „nem”, majd a férfihoz simul. A „nem” a közlés, a hozzásimulás a minősítés, mellyel jelen esetben megtagadja a közlést.

Mondunk valamit, majd minősítjük azzal, ahogy mondjuk: a hanghordozásunkkal, testbeszédünkkel, vagy azzal, amilyen szituációban a közlés elhangzik. Például azt mondjuk valakinek: „örülök, hogy látlak”, de az arcunk és a hanghordozásunk ennek pont az ellenkezőjét fejezi ki, ezzel hiteltelenítjük a közlésünket. „Milyen jó, hogy találkoztunk”, mondjuk a kalauznak, amikor éppen meg akar büntetni, mert blicceltünk. Itt a szituáció hitelteleníti a közlést. Vagy mondunk valamit, és azzal minősítjük, amit teszünk, ahogy a férfihoz simuló nő példájából láttuk. A közlés és a minősítés ellentmondásai a kapcsolatainkban gyakran zavart okoznak.

Minden közlésünk megpróbálja meghatározni az én és a te közötti kölcsönhatás jellegét. Uralkodni akarunk a kapcsolaton. És ez akkor is így van, ha tagadjuk.

 „Én nem akarok meghatározni semmit, és uralkodni sem akarok, mondd meg nekem te, hogy mit tegyek”.

Aki így beszél, sikeresen létrehozott egy paradoxont, amivel remekül tud uralkodni. Ugyanis, ha a másik megmondja, hogy mit tegyen, azzal engedelmeskedik a felszólításnak, tehát mégiscsak a vonakodó fél irányít.

A kontroll megszerzésének rengeteg módja van. Például az alkoholista ember az ivásával tud kontrollt gyakorolni, hiszen a partnerének az ő alkoholizmusához kell igazítania az életét. Nem mehet oda, ahova akar, mert félni kell, hogy a párja berúg, figyelnie kell, hogy részegen ne csináljon botrányt, ne törje össze magát, ne kerüljön méltatlan helyzetbe, stb. A házasság tehát az alkoholista fél szabályai szerint fog működni. Mi a vacsora, kérdezi a férj a feleségétől, ezzel jelezve: a te dolgod, hogy a vacsoráról gondoskodj, én pedig ezt ellenőrzöm. A feleség elfogadhatja, hogy a közös életüknek ezt a részét a férje kontrollálja, és készül vacsorával. Vagy elutasíthatja a férj kontrollját, és azt mondja pikírten, ma nincs vacsora. Ezzel a kontroll a feleség kezébe kerül, akkor van vacsora, ha ő akarja.

Ennek a helyzetnek sok nemkívánatos kimenetele lehet, a duzzogástól a hangos veszekedésig. Hiszen, mint láttuk, nem a vacsoráról van szó, hanem arról, hogy a férj és a feleség is a kapcsolaton belül nagyobb kontrollhoz akar jutni. Alapvetően nincs semmi baj azzal, ha valaki egy kapcsolatban kontrollálni akar. Baj akkor van, ha a pár tagjai küzdenek a kontrollért, de ezt a törekvésüket tagadják. Ekkor a küzdelem titokban folyik, és passzív ellenállás vagy szabotázs formájában, vagy tüneti viselkedésben nyilvánul meg. Például kialakul valamilyen pszichoszomatikus betegség, és a házasság szabályai a tünetek köré szerveződnek, tehát aki a tüneteket produkálja, az kontrollálja a kapcsolatot.  

Mi lehet itt a megoldás? Például az, hogy a férj és a feleség megegyezik, hogy a kapcsolatuk mely területének ki a felelőse. Bizonyos területek a férj, bizonyos területek a feleség ellenőrzése alatt vannak, és akinél a kontroll van, annak jogában áll előírni a másik viselkedését. Ezt a megegyezést bármikor újra lehet tárgyalni, új szabályokat lehet alkotni, ha a pár valamelyik tagja elégedetlen vele, vagy olyan változás történik, ami felülírja a régi szabályokat. Ha a megegyezésben – újratárgyalásban elakadás van, érdemes párterápiát igénybe venni. A párterápia alkalmas arra, hogy a rejtett kontroll törekvéseket feltárja, a megegyezést segítse, ezáltal a tüneteket feleslegessé tegye.

Felhasznált irodalom: Jay Haley: A pszichoterápia stratégiái, In: A pszichoanalízis és modern irányzatai, Gondolat Kiadó, 1971