Dr. Hardy Júlia: Ősökről, magunkról- instant módon

A Hellinger-féle családállítás ellentmondásai

Nagy divatja van manapság a családállításnak. Laikusok össze is keverik a családterápiával, pszichodrámával. Gyors, egyszerű, mélynek látszó, afféle „villám-gyógyulás“, „villám-pszichoshow“, egy napos megtisztulás, katarzis. A családállítás azzal kecsegtet , hogy 20-40 perc alatt egy ismeretlenekből álló csoportban, ha valaki feltesz egy számára fontos kérdést, akkor a „mindenttudó mező“, és a karizmatikus vezető segítségével, választ kap súlyos, egzisztenciális, egészségügyi dilemmáira. A bölcs vezető „kőbevésett“ törvények alapján ítél az illető helyzetéről, családjáról , elmondat egy rituális „oldási formulát“, ami sztenderdizált, és meg lehet szabadulni családi átkoktól, függőségektől, pszichiátirai betegségektől, fenyegető öngyilkosságtól, elfelejtett ősök sötét titkaitól, méltánytalanságok kisimulnak, elindul a gyógyulás. Sánták járnak, vakok látnak, és a némák megszólalnak. S mindezt egy könnyű megmerítkezéssel a lelki élet „fürdőjében“ , hogy aztán személytelenül tovább lehessen állni.

Korunkban, amikor egy közismert fejfájáscsillapító reklámja így szól: „nincs idő a fájdalomra“ – lehetne ez a szlogenje a családállításnak is, hisz kinek van ideje hónapokig, évekig bajmolódni lelki bajokkal egy terapeutához járva, mindenféle érzésekbe bonyolódva, vagy elköteleződni egy 1-2 évig tartó önismereti csoportban, vagy családterápiára járni? Ezt a sok macerát, hosszadalmas gyógyítási folyamatot látszólag meg lehet úszni egy családállítási szeánsszal, ahol a nagytudású családállító kinyilatkoztatja tévedhetetlen ítéletét, és megmondja a megoldást.

Mennyire vágyunk erre ősidőktől fogva! Mennyire szomjazzuk elbizonytalanodott értékeink, intézményeink, a ránk szakadó lehetőségek túlkínálata láttán, hogy végre, valaki mondja meg, hogyan kell élnünk, mit kell csinálnunk, mi a jó, a helyes, és mi a rossz. És itt, még a Lélekkel is lehet találkozni…-hogy melyikkel, azt ne firtassuk- szóval, valami rajtunk túlmutatóval, ami tranzcendentális, misztikus és tuti…Az ezoterikus „pszicho-boom“ igazi mintapéldánya a hellingeri családállítás. Mehetünk még indián izzasztó kunyhóba, vagy őskiáltásra, járhatunk tűzön, nyerhetünk táv-, vagy reiki gyógyítóktól kozmikus energiát stb.

Ahogy R. Welter-Enderlin, svájci családterapeuta jellemzi a poszt-modern világot: „ Sok út, útkereszteződés- útjelző nélkül“. No, Hellingernél aztán van útjező, meg kőtábla és tévedhetetlen „isteni vezető“ is.

Valószínüleg, megváltoztak érzékelési mintázataink, elvárásaink, minek következtében, klippeken, computerjátékokon , reklámokon iskolázódott figyelmünk, ezért támad bennünk igény a „gyorstapasz-szerű“ lelki megkönnyebbülésre, megvilágosodásra. Korunk embere, mintha egy szűk résen keresztül nézné az előtte elsuhanó tájat, állandóan érezvén, hogy épp hogy be tudja fogadni, biztos le van maradva, esélye sincs megérteni és összerakni az Egészet. Ezért, állandósult a rossz lelkiismeretű felületességünk, amivel a saját életünk, családunk és világunk felé közelítünk. De ugyanakkor megmaradt a vágyódás is a mélyebb megértésre, ami manapság a pop-spiritualitás és pop-pszichotechnikák , new ages színes és tágas piacán nyer kielégülést. Persze, már a „poszt-modern“ és a „New Age“ fogalmak is áldozatul estek, az info-szórakoztató technológia diktálta tempó általános, eszméket, korstílusokat sem tisztelő elévülési száguldásának , átadván helyüket új fogalmaknak, amik hasonlóan kérészéletűek és feledhetőek…

A tisztesség úgy kívánja, hogy tisztázzam a saját nézőpontomat, amikor a családállításról írok. Fölösleges is lenne titkolnom, hogy nem vagyok a módszer lelkes híve, mivel pszichoterápiás, családterápiás gyakorlatunkba inkább a hellingeri családállítások sérültjei érkeznek, s nem a csodás megvilágosodáson keresztül menők. Amikor egy feleség úgy dönt, hogy elhagyja férjét, mivel a családállításon azt mondták neki, ő csak a méhen belül meghalt ikertestvérét látta a férjében, és ezért ragaszkodott hozzá , – akkor nehéz észérveket találni. Vagy , amikor egy apja által szexuálisan molesztált lánynak meg kell köszönnie az apjának, hogy életet adott neki…, akkor az értetlenség a felháborodással keveredik bennem.

Ezen elfogultságom ellenére igyekszem ismertetni, mi is a családfelállítás, más néven „ szisztemikus fenomenológikus családterápia“ és főleg, hogy milyen más pszichoterápiás tanokból „extrahálta“ saját gondolatait és gyakorlatát. Szándékozom kitérni a családterápia mai trendjeire, gondolati horizontjára és a pszichodráma praxis sajátosságaira is.

Bert Hellinger, kiugrott katolikus szerzetes, aki Dél-Afrikában hittérítőként tevékenykedett, és állítólag itt ihlette meg a zuluknál tapasztalt ősök tisztelete, ami döntően befolyásolta saját gyakorlatát.

Filozófiát, teológiát, pszichoanalízist, tranzakció analízist és hipnózist is tanult, majd a 80-as években kezdte meg családállítási gyakorlatát Németországban. A 90-es évektől szerte Európában, jellemzően az utóbbi időkben kelet- és közép Európában terjednek tanai. Ma már a német nyelvterületen sehol nem szalonképes, és ezen országok családterápiás egyesületei élesen elhatárolódnak a családállítóktól. Ebben szerepet játszik nemcsak erősen tekintélyelvű, patriarchális világképe, normativitása, mely kinyilatkoztatásszerűen ítélkezik,- ami teljességgel idegen a pszichoterápiás attitűdtől,- de kétes kijelentései a hitleri eszmékhez való vonzódásáról is hozzájárultak nemkívánatosságához.

Kurzusai, „szeánszai“ akár több száz fős, igazi pszicho-showk, amik után több öngyilkosságról is írtak. Szinte elviselhetetlen a megszégyenülés egy ekkora plénum előtt.

De mik is a családállítás főbb elvei?

Kezdjük először azzal, ami közös a családterápiával és más pszichoterápiákkal.

Az egyént kapcsolati rendszerével együtt, komplexen kezeli. Mindannyiunkat leginkább a minket körülvevő emberi közeg, leggyakrabban a családunk befolyásol, annak aktuális világa, és több generációs öröksége. Leginkább a magyar Böszörményi-Nagy Iván megalkotta kontextuális családterápiából merített Hellinger, de annak zavarbaejtő komplexitását mellőzve.

Szóval, amit érzünk, gondolunk, ahogy párt választunk vagy akár megbetegszünk, az ha nem is determinált a családunk által, de minden választásunk hátterében jelen van a család.

Böszörményi-Nagy Iván , amikor egy családdal dolgozott, az egyes családtagokat igyekezett megérteni, elemezni, de a családot, mint egészt is. Öt dimenzióját különítette el a kapcsolati valóságnak, ami meghatároz bennünket. Az első, az „adott tények“dimenziója: idetartozik az, hogy fiúnak vagy lánynak születtünk, milyen testi, egészségi adottságokkal, képességekkel, hogy családunkban hányadik helyet foglaljuk el a testvérsorban, hogy szegény, vagy gazdag a családunk, hogy milyen égöv alatt élünk, milyen a bőrszinünk, tanultak, vagy sem a minket körülvevők, hogy háború vagy béke vesz körül stb.

A második dimenzió, a pszichikai valóságunk, amelyben tükröződik az élettörténetünk, a kapcsolataink tapasztalatai, a személyiségünk, ahogy bizalommal vagy gyanakvással fordulunk a világ felé, zárkózottak vagy közlékenyek vagyunk, spórolósak vagy adakozóak. Belső konflkitusaink, lélektani elhárítási mechanizmusaink is ide tartoznak…

A harmadik dimenzió a családi interakciók szintje, javarészt ez áll a rendszerszemléletű családterápia fókuszában. A szűkebb és tágabb rendszerek kölcsönhatásaival, a családi interakciók struktura képző erejével, a családban elfoglalt szerepekkel, változásokkal, szabályokkal, a családi kommunikáció stílusával, hatalmi viszonyaival…De a transzgenerációs örökségeket is hozzáadva, vagyis a családi múltat is beleértve. Ami sokszor tudattalanul is meghatározza döntéseinket. Ha szüleink elváltak, amikor 5 évesek voltunk, a válás veszélye megnő, amikor az a gyerekünk, akivel azonosultunk, 5 éves lesz. Vagy ha a családunkban tönkre szoktak menni az emberek alkoholizmusban, vagy a nők mindig rossz párt keresnek maguknak. Vagy az a család „stílusa“, hogy kiválaszt minden generációban egy jót és tökéleteset, meg egy sikertelen, szerencsétlent, akkor ezekkel a mélyben ható erőkkel kell megbírkóznunk. A család meglehetősen konzervatív, nehezen változó intézmény. Ez nemcsak az állandóságra törekvéséből adódik, de abból is, hogy lelkünk az ismerős viszonyok között jobban eligazodik, mint az ismeretlenek között, ezért, hajlamosak vagyunk tudattalanul újra teremteni olyan viszonyokat, amik bár nehezek, de otthonosak.

A negyedik dimenzió Böszörményi-Nagy Iván kontextuális családterápiájában , a családi kapcsolatok etikai dimenziója, amely eredeti gondolat és megkülönbözteti a többi családterápiás iskolától. Martin Buber nagy hatással volt Böszörményi-Nagy Ivánra, s így azt állítja, hogy az emberi kapcsolatainkban működik az „érdemszerzés“ és a „jogosultság“, vagyis az adok-kapok valamiféle etikai egyensúlya. Mintha a családi kapcsolatokban megőrződne mindaz, ami történt velünk. Metafórája a „napló-főkönyv“, amely virtuálisan meghatározza, egy cselekedet méltányos vagy sem. Az életünket a szüleinktől kapjuk, és a gyerekeinknek adjuk tovább. Egy belső arányérzékhez mérjük, amit teszünk, az etikus-e vagy sem. Csak ritkán tudunk többet adni, mint amit magunk is kaptunk. Ha zongorázni és balettozni taníttattak a szüleim, magam akkor fogom jó szülőnek érezni, ha szintúgy energiát fordítok a gyerekeim többirányú fejlesztésére. Ha anyósom a megatehetetlen édesanyját szociális otthonba viszi meghalni, igazán nehéz helyzetbe kerülök, amikor ő válik magatehetetlenné, mert jelenbeli cselekedeteink egyben minták is a saját gyerekeink részére, hogy kell az idősekkel, magatehetetlenekkel bánni.

Létezik „negatív jogosultság“ is, amikor a gyerekkori elhanyagolást adja tovább a szülő. “ Destruktív jogosultságról“ akkor beszélünk, amikor minket kihasználtak, fizikailag, szexuálisan bántalmaztak, és az automatikus folytatásnak nagy az esélye. Persze, két hatékony formája van ennek a determinisztikus rendszernek a meghaladására: a szerelem, és a pszichoterápia. A pszichoterápiában hosszú, és gyakran fájdalmas folyamatban el lehet gyászolni azt a megsértett, elhanyagolt, bántalmazott gyereket, akik valaha voltunk. Megengedni az érzések feltörését, a teherbíró terápiás kapcsolatban, hogy tudjunk együttérzőek lenni a saját kiszolgáltatottságunkkal, s meglássuk azt a gyerekeinkben is. Ennek hosszú útja van, mert a bizalmatlanság, a gyanakvó védekezés előbb jön, mint a feltárulkozó érzékenység, a bizalom. A kötődéselmélet azt tanítja, hogy korai kapcsolataink tapasztalata, ahogy a minket gondozók reagálnak szükségleteinkre, egész személyiségünket, világképünket átható tanítással bírnak egy olyan életkorban, amikor még a szavak nem állnak rendelkezásünkre. Zsigereinkbe íródik be, hogyha figyelmes gondozónk a mi igényünk szerint tud reagálni ránk, hogy magunk is értékesek vagyunk, és a világ, meg a mindenkor adódó Másik is jó, méltányos és derűs. Mígha kudarcokban, frusztrációkban, és bántalmazásban van részünk, akkor önmagunkat értéktelennek, a világot veszélyesnek, a partnereinket meg kiszámíthatatlannak vagy gonosznak érzékeljük. A sokszor megismétlődő interakciók története így, mintha „csomagban“ összegződne, és hozza létre azt a bibliai igazságot, ami nehezen emészthető: „ mindannak, akinek van, még adnak, attól meg, akinek nincs, még azt is elveszik , amilye van“. (Lk 19, 26)

Böszörményi-Nagy Iván azt is tanítja, hogy mindenkinek, aki a családhoz tartozik, jogosultsága van a család felhalmozta javakra, legyenek ezek anyagiak, vagy szellemiek, és hogy alapvető igényünk a figyelemre és törődésre szintén kielégítésre vár. Amikor egy gyereket méltánytalanul mellőznek, kitagadnak, akkor nemcsak az illető élete keseredik meg, hanem az egész családra nézve is hatással van az elkövetett igazságtalanság. Ha társadalmi szintre kiterjesztjük ezt a tapasztalatot, akkor látjuk, hogy a Holokauszt, vagy a romagyilkosságok nemcsak azokat töltik el rémülettel, akik származásukkal célpontjai lehetnek egy ilyen támadásnak, hanem az egész közösségnek azt üzenik, hogy ez megtörténhet egyszer veletek is, nem vagytok biztonságban.

BNI ötödik dimenziója a transzcendentális dimenzió, amibe a világkép konkrét tartalmától függetlenül mindazt beleérti, amit az ember a végső dolgokról, életről, halálról, Istenről, az életünk céljáról gondol.

A családterápia irodalma a kontextuális családterápiával együtt , sokat foglalkozik a generációs határokkal, és az életkornak megfelelő szerepekkel. A rosszul funkcionáló családokban a szülők közötti nyílt vagy rejtett konfliktusok gyakran a gyerekek bevonásával zajlanak. Ezt „triangulációnak“ nevezik. Az egyik elkeseredett szülő vagy bevonja szövetségesként, bizalmasként egy , vagy több gyerekét, vagy a gyerek is kerülhet ugyanilyen mechanizmusok mentén villámhárító, vagy akár bűnbak szerepbe. Még a beszélni nem tudó, totyogó kisgyerekek is „rátanulhatnak“ arra, hogy a szüleik közötti veszekedésekbe, feszűltségekbe aktívan beavatkozzanak, vagy valamilyen rosszalkodással, eleséssel, vagy gyengéd, szeretetet adó melléállással. Tudattalanul így szinte a „szülők szülőivé“ válnak. Ezt nevezik „parentifikált“ gyereknek. Alkoholista, súlyosan veszekedő családokban egy-egy gyerek az aktív, közbeavatkozó, megmentő szerepet veszi fel, míg más gyerek próbál láthatatlanná válni, eltűnni a szobájába,holott maga is végigszenvedi a családi drámát. Böszörmény-Nagy Iván a lojalitás fogalmát vezette be a családterápia irodalmába , vagyis azt, hogy az egyén gyakran a saját érdekei elé helyezi a család érdekeit. Pl. az olyan családokban, ahol a pokoli rossz házasságot fenntartják a szülők, míg a gyerekek fel nem nőnek, a kamasz gyerekek megteszik azt a „szívességet“, hogy sosem nőnek fel, schizofrénekké válnak, vagy kriminalitással, függőséggel biztosítják a szüleiknek az életfogytiglani gondozás lehetőségét. Ezeknek a tudattalanul zajló folyamatok hátterében az a félelem munkál, hogy szétesik a család a sikeres individuáció, leválás után. Meghasadt lojaalitásnak nevezi BNI azt a helyzetet, amikor az egyik szülőt választva, a gyerek kénytelen elárulni a másik szülőt, mert azok éles ellentétben vannak egymással.

Látjuk tehát azt a rendkívül komplex rendszert, amivel a kontextuális családterápia közelít az egyes családokhoz.

Hellinger ezt a családi kontextust konkretizálja, leegyszerüsíti , de egyben misztifikálja is: „ családi klánról“ beszél, mintegy „családi lélekről“ és „mindentudó mezőről“, ami együtt mozog és sérül, szigorú törvényszerűségek irányítják. Hellingernél köbe vésett törvényszerűségekként tüntetik fel a családhoz tartozás jogát. Ha valakit kitagadtak, vagy szomorú sorsát úgy akarták elfelejteni, hogy hallgattak róla- pl. öngyilkosság, elmebetegség, kriminalitás miatt stb.-, akkor az „odatartozás törvénye“ sérül. Azt tartja, hogy ez a megsértett törvény egy más családtagnál, akár egy későbbi generációban, valaki másnál „kiköveteli a jussát“, és öntudatlanul ismétli, vagy próbálja jóvátenni valaki a megsértett érdeket. A megsértett „rend“ megbünteti azt, aki nem vette figyelembe. Ezért kvázi, nem tud/mer sikeres és boldog lenni, míg a letagadott/kitagadott rokon életének igazsága nem kerül elismerésre.

A „hely törvénye“ arra utal, hogy mintha mindenkinek meg lenne a saját rögzített helye a családjában, illetve a kiterjesztett családban, a klánban. Ez részben vonatkozik a „parentifikált gyerek“ jelenségére, amikor a gyerekek kerülnek kvázi szülői szerepbe, kárpótolni akarván szomorú szülőjüket a boldogtalanságukért, vagy bizalmasaikként a másik szülővel vívott harcokban. Ekkor Hellinger is azt a helyes elvet képviseli, hogy kinek-kinek a saját generációs szerepében egészséges élni, nem mások helyén. A másik vonatkozása ennek a törvénynek, ami már sokkal problematikusabb, hogy az elsőszülötteknek, az első feleségeknek stb. ad egy plussz privilégiumot, jogot. Azt állítja, hogy azért érdemelnek kiemelt figyelmet, elismerést ezek az „elsők“, mert ők készítették elő a helyet az utánuk jővőknek. Itt a hellingeri rendszerben mintha továbbélne a feudalizmus birtokokat egyben tartani akaró racionalitása, ahogy az örökösödési szokásokkal leegyszerűsítettek sokféle nehéz döntési helyzetet. Amikor Hellinger a történeti-szokásjogi gyakorlatot lélektani, egyetemes törvény rangjára emeli, akkor nem vesz tudomást a jelen társadalmi tapasztalatáról, sokszínűségéről, egyben önkényessé és avittá válik. Világképe egy többszázéves, talán soha sem volt katolikus hagyományban horgonyozza le, amikor a tekintély megfellebezhetetlen, a tanítás egyetemes és kételytelen volt.

A családfelállítás fő eszköze a családszobor. Ez a rendkívül hatásos, erős módszer a pszichodrámából került át a családterápiába, Virginia Satir és William F.Nerin, a családrekonstrukció módszerének kidolgozója használta sokat, de ma is közkedvelt eszköze mind a családterápiának, mind a pszichodrámának, önismereti csoportoknak. Lényege, hogy egy család kapcsolati viszonyait térben, vizuálisan megjelenítse, amikor az egyes szereplők közötti közelség-távolság, mozdulat, tekintet, érintés stb. eszközeivel lehet kifejezni a bennünk élő szubjektív képét a viszonyainknak. Ha családterápián használják, akkor ahány családtag, annyiféle szobor készül el. Lehet jelen és vágyott szobrot is készíteni. Nagyon gazdag információval látja el a terápiát, amikor egyenként végig kérdezzük, ki hogy érzi magát, ki honnan kap támogatást, szeretetet, kinek a közelségére vágyik, mit jelent neki az a pozíció, amibe valamelyik családtagja tette őt. Ez a folyamat erősen konfrontatív, lehetőséget ad az eltérő látásmódok, és a jelentésadás különbségeinek kidomborítására is. De a terapeuta számára a család közös vagy eltérő stratégiája is láthatóvá válik, ahogy kifejezik különbségeiket, vagy igyekeznek elfedni véleményüket. Pl. a pszichoszomatikus beteg taggal élő családoknál nagyon jellemző az egység, az egyformaság vágya, ahol szinte hiányzik az individualitás igénye. Míg a visszajelzéseket adják a családtagok, sok rejtett érzés a felszínre kerül, hallatlanul gazdagodik és elmélyül a családi kommunikáció.

Ugyanezt a módszert a pszichodráma csoportokban úgy használják, hogy csak egyetlen családtag mutatja be a családot, a benne élő szubjektív kép alapján.

Így használják a családállításon is a módszert. De a hatás értelmezése eltérő. Míg a pszichodrámában minden visszajelzést hipotetikusan használunk, fenntartva a tévedés jogát, és az emberi tapasztalatok, érzések „mintha“ jellegét, a hellingeri módszer kinyilatkoztat, diagnosztizál és az értelmezések egyértelműségét sugallja. Hiszen ők „képviseleti érzékelés“-ről beszélnek , mintha belépnének az eredeti családi klán valós erőterébe, és az ott átélteket tudják közvetíteni. „Mindent tudó mezőről“, vagy „morfogenetikus mezőről“ beszélnek, ami reprodukálódik az idegenek között. Ezért, pl. ha valaki lefele néz, azt egyértelműen a veszteségek, el nem gyászolt személyekre való utalásnak értelmezik. Persze, melyik családban nincs veszteség.

Csupán az a baj, hogy a családállítás vezetőjét felruházzák egyfajta tévedhetetlen prófétai-pszichológusi hatalommal, ami nagyon idegen a pszichoterápia világától.

Drámavezetőként gyakran megéljük, hogy amikor egy csoporttag családszobrot épít fel a csoport tagjaiból, és rácsodálkozunk arra, mennyire jó visszajelzéseket adnak, mennyire „szinte az eredeti családtag is mondhatta volna“ érzésünk támad, szóval, amikor katartikus pillanatokat élünk át, mert mintha megelevenedne a család valósága a dráma színpadán, akkor nem egy tényleges energetikai mező szólal meg, hanem, az a képességünk működik, hogy bele tudjuk élni magunk egymás helyzetébe. Hogyha felveszünk egy testtartást, a közelség-távolság és egymás felé tett mozdulataink révén, amire a protagonista instruál, akkor az a nagyon komplex beleérző képességünk működik, ahogy megértünk szcenikus helyzeteket, és saját tapasztalatainkkal, érzéseinkkel hozzuk kapcsolatba. A beszéd kialakulása előtt is elemi érdekünk, hogy tudjunk tájékozódni az emberi viszonyokban, hangulatokban, szándékokban. Ezért tudjuk felidézni a saját testünkben is, hogy egy mozdulat milyen belső érzelmi állapottal jár. Ha az anyánktól távol, minden családtag háta mögött állunk, akkor a helyzetünket tudjuk „olvasni“, még akkor is, ha nem ismerjük az eredeti szereplőket.

A családterápia mai trendjei nagyon eltérnek a mindent tudó szakértő szerepétől, kultuszától. Ma a családok viselik a felelősséget saját életfontos döntéseikért, nem a terapeuta. Ennek nem a felelősség elhárítása az oka, hanem tisztában vagyunk azzal, hogy a családok mindig előnyben vannak hozzánk képest, amikor a saját életüket mérlegelik. Manapság a szociális konstrukcionizmus értelmében, úgy tekintünk a családokra, mint akik a maguk belső világának, jelentésrendszerének a megalkotói. Sajnos, vagy szerencsére, nincs egyöntetűség, sematikus törvények, és egyértelmű ítéletek. A sokféleséggel kell számolnunk. És ami még fontos, hogy az „igazságról“ ma már nem beszélünk, hanem a multiverza, a többértelműség korában, tisztában vagyunk a közös valóságkonstrukciókban a terápia dialogikus voltának. Amennyit nyernénk terapeutaként tekintélyben, annyit elvesztenénk a klienseink passzivitásában, ha átvennénk helyettük az ítélkezés, döntés felelősségét. Türelem, és egy teherbíró terápiás kapcsolat kell ahhoz, hogy bármilyen „igazság“ emészthető, és elfogadható legyen. Meg kell ismernünk az adott család saját jelentésalkotásait, és viszonyait. Ma már sok család „kilóg“ a hagyományos normalitás kategóriákból, mind összetételében, mind egyedi történetében. Nem szuszakolhatjuk bele őket egy archaikus világ családmodelljébe.

A másik jelentős probléma a hellingeri családállításokon, hogy ott 20-40 perc alatt kell valamit mondani, ami jelntős, „ütős“. Ebben a „teljesítmény-kényszerben“ csakis leegyszerűsített, sablonos igazságok derülhetnek ki.

A másik probléma, a személyes rokon- és ellenszenvek kérdése: ha egy hosszú időn keresztül együtt dolgozó önismereti csoportban valamelyik vezető esetleg nem elég odafigyeléssel, komolysággal fordul egy csoporttag felé, akkor, mivel az egész csoport előtt zajlik minden, akkor a csoporttag is, a csoport is be tudja számítani az egyszeri véleménybe az esetleges torzítást. Míg, ha egyszer találkozunk, és akkor bármi áron meg kell mondani az egyedül üdvözítő ítéletet egy családról, a karizmatikus vezető szava minden ellensúly nélkül, felértékelődik, nincs mód a korrekcióra, a más nézőpontbóli mérlegelésre. Amit „üzen“, tanít egy csoportfolyamat, az a sajátmagunkért való felelősségvállalás, az önállóság és autonómia értékei. Ezt nem lehet ráolvasásszerű formában átadni.

„ Én vagyok a Kicsi, Te a Nagy…“ –kezdődik sok oldási formula. A mai pszichoteápiák nem ezt a tudatot kívánják megerősíteni.

Ezért, bár sok érték, és igazság is van Hellinger családállítási módszerében, de szinte semmi ellensúlya a terapeuta önkényének, inkább vezethet visszaélésekhez, ha nem jó személyiségű, és kellő önismerettel bíró személy vezeti azt.

„ Az ember szabadságra ítéltetett“, ahogy Jean Paul Sartre mondja, s ezen még Bert Hellinger sem segíthet.

Felhasznált irodalom:

  • Gallovich Ervin: Let’s talk about Hellinger – workshop 2004.
  • Angster Mária: Családállításról röviden – 2008.
  • Fritz Simon: Jeder hat das Recht auf einen Guru – Furche 2004.
  • Fritz B. Simon, Arnold Retzer: Bert Hellinger und die systemische Psychotherapie – Zei welten – Psychologie Heute, 1998.
  • Micha Hilgers: Psychotherapie –Alte Ordnungen –Die Psychoszene hat einen neuen Star: Bert Hellinger. Sein Konzept der „Familienaufstellung“ befriedigt die Senhsucht nach einfachen Lösungen – Deutsches Allgemeines Sonntagsblatt, 2000.
  • Else-Marie van den Eerenbeemt, Ammy van Heusden: A változó egyensúly-Böszörményi-Nagy Iván egyéni- és családterápiás módszere 2001.
  • Böszörményi-Nagy Iván, Baebara R.Krasner: Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa, 2001.
  • Alan Carr: Family Therapy – Concepts, Process and Practice –Wiley, 2003.
  • „Kezdetben volt a találkozás“…- 20 éves Magyar Pszichodráma Egyesület ünnepi tanulmánykötete – Hardy Júlia: Ilyennek még sohase láttalak – Családterápia és pszichodráma , 2009.
  • Bert Hellinger: A szeretet rendje, 2012.
  • Hardy Júlia: Családfelállításról a családterapeuta szemével – Pszichoterápia folyóirat : Vita a családállításról , 2008- 2009.

Share your thoughts