Dr. Hardy Júlia: Ez van, ez nincs…Online szupervízió gyertyafényben

avagy, meg tudják-e érteni egymást  egészen eltérő élethelyzetű emberek?

….Épp. hogy hazaértem. A délutánt Andris unokámmal töltöttem, aki olyan játszótérre akart menni, ahol még nem járt. Időben, tervszerűen indultunk haza, mégis, szinte megoldhatatlan nehézséget okozott, amikor áramszünet miatt leszállítottak bennünket a villamosról, és gyalog kellett haza sétálnunk 2 megállót egy 4 éves kisfiúval. Végül, minden jóra fordult, időben hazaértem, és elkezdhettem azt az online szupervíziót, amire már napok óta készültünk,  ukrán pszichodramatikusokkal.

   Erre a szakmai szupervízióra a berlini székhelyű Pszichodráma Intézet Európáért ( PIFE) kért fel, aminek keretében magam is kiképződtem.

Egy screen-shotot, képernyő fotót szeretnék leírni, bemutatni, de hogy érthetővé tegyem, rengeteg magyarázatot, eredet-történetet kell elmesélnem, ami egyre messzebb helyezi, késleltetni célom elérését, s az olvasó fel is adhatja ezt sok  bonyodalmat, hisz a megértés egyre reménytelenebbé válik. Pedig, az identitásról szeretnék egy kép alapján beszélni és a megértés határairól.

A Pifét 1989-ben az a Maevers Ildikó alapította, aki  Németországba ment férjhez, s ott lett pszichológus és képződött pszichodrámában.  Egy sikeres és termékeny életpálya után döntött úgy, hogy azt a legjobbat, amit ő nyugaton megtanult, haza viszi Magyarországra.  S így lett a Pife, ami először Magyarországon, majd Kelet-Európában indított kiképző csoportokat, jutott el a volt szocialista országokba: Románia, Lengyelország, Szerbia, Ukrajna, Litvánia, Beloruszia, Oroszország, Türkmenisztán. De Görögországban is tartott képzéseket. S persze, az egyesült Németországban, Norvégiában, Dániában, Olaszországban is.

De, mi is az a pszichodráma? Jacob Levy Moréno , aki  megálmodta a  pszichodrámát, maga is nagyon színes életutat járt be.  Bukarestben született, majd Bécsben tanult orvosnak, s lett pszichiáter, hogy majd Amerikába kivándorolva alapítsa meg a szociometriát, a pszichodrámát, ami módszer, tapasztalat, világszemlélet. Moreno ezt a csoportos módszert nem a rendelő steril világában alakította ki, hanem Bécs utcagyerekeivel meséket rögtönözve, prostituáltakkal foglalkozva, de dolgozott menekülttáborokban, börtönben és leánynevelő intézetekben is. A spontaneitás, kreativitás felszabadítását tűzte ki célul, hogy a tömegtársadalmak emberét kapcsolatba hozza a saját teremtő erőforrásaival, valamint a csoportközösségek támogató erőivel. Rögtönzéses Színháza a napi híreket jelenítette meg, Élő Újság címen. Felfedezte, hogy a traumatikus események újra játszása, és jobb kimenetel keresése gyógyító hatású, visszaadja a kontroll érzését, átrendezi a protagonista belső világát.  „A pszichodráma a lélek valóságát a cselekvésen keresztül ragadja meg.” Emberképe nagyon hasonlít a rendszerszemlélethez is, mivel az egyént kapcsolatai metszéspontjában, azoktól nem függetlenül kezeli.

A szociometria, mint közösségek felmérésének és jól funkcionáló struktúrák kialakításának az eszköze, a szimpátia-antipátia, az emberi választás figyelembevételével foglalkozik, alakít ki csoportokat. Moreno költő is, fantaszta is volt, szerepelmélete a szociológia fősodrához is közel vitte.

Ezt a pszichodrámát hozta Magyarországra 1989-ben Maevers Ildikó, és az Intézet csoportjai sajátosan követték, időnként megelőzték  a poszt-szocialista országok rendszerváltásait, amikor leomlottak a bezártság képletes és valóságos falai is. A Nagy Nyitás idejét éltük,  Európa másik fele kíváncsian és segítő szándákkal fordult eddig elzárt országai felé. Eufórával töltött el az újra meglelt egység lehetősége, és a Pife nemzetközi forgataga valós együttműködések és élmények öntőformájává vált.

Így jutottam el én is Kijevbe. 2000-ben, a frissen megindult képzés első generációjának egyik szupervízorának szerepében, hogy aztán éveken keresztül kiképző csoportot vezessek ott. A Narancsos Forradalom felemelő reményei, majd a zavarba ejtő egymásnak feszülő „nyugat kontra orosz” befolyás küzdelmei mély elköteleződést építettek ki bennem az ukrán dramatikusok iránt. Én belorusz édesanyám révén, az orosz nyelvtudásommal tudtam és tudok hasznos lenni, és kerültem erre a kelet-nyugati metszéspontba, ahogy előttem a magyar pszichodramatikusok is döntő szerepet vállaltak az ukrán mozgalom megalapításában. (Ónódy Sarolta, Sarkai Kamilla, Kis-György Ádám, Gallus Klára, Goda Gyula és a nélkülözhetetlen Budai Júlia, aki tolmács is, dramatikus is)

…Most érzem át a maga teljes mélységében, mennyire nehéz elmondani egy történetet, és hogy mi kik vagyunk, hogy kerültünk oda, milyen elődök, örökségek és küldetések vezettek. Hogy kik vagyunk, azt a történetünk elmondása nélkül nem lehet megérteni. Hacsak, ki nem csontozzuk, míg bio-pszicho-szocio-kultúrálisan meghatározott semmit mondássá egyszerűsödünk, ami ugyan elvont, de használhatatlanul általános, egy találkozás leírására , biztos nem alkalmas. A szakmaiságnak sem lehet az alapító atya és az anya ( felőlem nézve) életét és érzékenységét kihagyva teret nyitni.

2022. októberében leült 9 ember 9 komputer vagy telefon képernyő elé, és 2 órán át beszélgetett , de hogy mi történt ott, ahhoz még azt is el kellene talán mesélni, hogy  a 4,5 éves Moreno gazdag fantáziáját összekeverte a valósággal, és az egymásra tornyozott székek magasából valóságosan lezuhant, amikor angyalként szeretett volna repülni, és ténylegesen eltörte  kezét, hogy majd világossá váljon, a realitás és, a játékhoz, képzelethez ,pszichoterápiához szükséges „mintha” közötti különbség. Ez a „mintha” távolságot teremt, az átélő és a reflektáló közötti távolságot, ami újra-játszást, aktív átalakítást képes megjeleníteni.

Ha leírom, hogy a pszichodráma lényege a „szerepcsere”, vagyis a Másik helyébe, helyzetébe való cselekvő belebújás, a belső igazság átélése, akkor már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy teljesen elveszítsem felnőtt, normális hitelességemet. Mert azt is le kellene írnom, Moreno a Világbékét is így akarta volna elérni. A „szerepcserével”, amikor J. F. Kennedy elnök és Hruscsov pártfőtitkár cserélt volna szerepet…Próféta, elmebeteg, fantaszta ötletek ezek…de a kubai válság alatt a ma is élő „forró vonal” mutatja, hogy egyetlen esélyünk a dialógus, ha nem is vezet mindig a Világbékére…

És a zsenik után kullogó tudósok, a tükör-neuronok felfedezésével azt is kimutatták, hogy miként „gyúlnak ki” a saját agyunk hasonló területein az akciós potenciálok, amikor látunk egy Másik embert előttünk cselekedni, belénk égett a Másik ember alakja és a megértés képessége…

Elmondhatatlan gazdagság szakadt rám, amikor Kijevben dolgozhattam. Valamennyire megismertem azt a társadalmat, ami személyes történetek, dráma játékok formájában jött közel hozzám. Egyik csoporttagunk , aki megkérdezte tőlem, tényleg érdemes-e megtanulni angolul, hisz Puskin nyelvi bravúrjait aligha lehet ezen a nyelven akár közelítőleg pontosan leírni… M. volt az is, akinek születése után napokig nem volt neve, mígnem a szülész „keresztelte meg”… és az ő nagyszüleinek a testvérei között 11-ből 9-en haltak meg a Holodomorban, a mezőgazdaság kollektivizálása örvén kitört éhínségben, népírtásban… Külföldön pszichodrámát vezetni azt jelenti, hogy szinte „első kézből” találkozhatunk nagyon szubjektív történelmekkel, esetleges válogatásban, és az értelmezési keret kialakítása közös teljesítmény.

 Számomra amúgy is volt egy ilyen „hátsó szándéka” ennek a munkának: rá akartam látni, mi bennem a magyar, mi az orosz/belorusz/szláv. Családi identitásainkat, ami az érzésvilágomat is meghatározta, hogyan lehet szétszálazni, rálátni, helyére tenni az összetevőit. Nekem az altatódalok oroszul éltek a fejemben, fürdésnél egy érzelmes tengerészdalt énekelt Anyám, s ezeket adtam át a lányaimnak, unokáimnak. 

Az ezredvégen született ukrán csoporttagok már nem ismertek ilyen dallamokat. Rajzfilmzenéket hallottak, amikor kisbabaként el akartak aludni, az ő szüleik nem adták tovább az én mamám ringatóit… Szerettem volna tisztán látni, ami persze aligha lehetséges, mert az identitás elemei túl közel vannak hozzánk. Túlságosan egybeesünk velük. Talán, a különböző szerepeinken keresztül megsejthetünk valamit, az eltérő reakciómódunk érthetővé teszi, mi nekünk a természetes, mi nem.

Negyvenéves koromra már átrendeződtek bennem az „én-nem én” határai, az „ilyen vagyok-ilyen nem vagyok” reflexei. Magyarország „vérzivataros” története szelíd tanmesének látszott azokhoz a brutális történésekhez képest, amik a tőlünk keletebbre fekvő országokban történtek. A pszichodráma nem ad szociológiai hitelességű betekintést egy ország kultúrájába, sorsába, de pontosan az átélés mélységei és azok dinamikája rajzolnak ki egy olyan körképet, amit máshogy alig érzékelhető. Az erőszak, a nemi erőszak olyan közös élménye ott a nőknek, hogy az ilyen témájú játék után a saját tapasztalatok megosztására hivatott „sharing-körben” szinte vége sincs történetek áradtak. Talán, az a különbség, hogy míg Magyarországon a súlyos traumák túlélői gyakran nem jutnak el a pszichológusi tanulmányokig – bár, a segítő foglalkozást választók között itt is nagyon nehéz sorsú emberek vannak –, Ukrajnában a közeli rokonságban átélt gyilkosság, tragédia elég gyakori. Szibériában egy fegyenctelepen felnőni, más élménymezővel jár, mint az általunk ismert sorsok. A rettegés, fenyegetettség állandósága átrajzolja a lélek belvilágát. Vagy mit jelent örmény hercegnők leszármazottjának lenni, aki a kijelölt vőlegény helyett ukrán egyetemi csoporttársát választotta az orvosin, s akit ezért a családja kitagadott. Ám apja titokban úgy támogatta, hogy egy arany tömböt adott neki, amiből kisebb-nagyobb darabokat vágtak le, ami fedezi kiadásaikat. Így, az első kiengesztelődő rokon szemérmes pénzadományaira már nem is volt igazán szüksége… 

Könnyen tűnhet utólagos okosságnak, önigazoló jóslatnak az, amit tíz-tizenöt éve Kijevből hazajövet éreztem: a családi és emberi kapcsolatok olyan sérüléseit, lepusztultságát tapasztaltam, ami az egykori Szovjetuniót időzített bombává változtatta. Nem kívánok próféta erényekkel dicsekedni, mert a lelkesedésnek és a csalódottságnak olyan elegyét éltem át, ami máshoz nem hasonlítható. A Csernobil Múzeumban tett látogatás nyilvánvalóvá tette, hogy az emberi életnek más az értéke, mint számomra. A szeretet és önfeláldozás, az egymásért vállalt áldozat, ami energiát, időt is jelent… Az aluljárókban keringőző, tangózó nyugdíjasok, a metrón mosollyal fel nem oldható komorság, a hősiesség bizonytalan érzetei. Közösség, együttesség, gyermeki naivitás, hiszékenység, spirituális éhség, meg korrupció, durvaság…

Nekem nem volt kérdés, kiket kell támogatni az orosz-ukrán háborúban. Hosszabb-rövidebb időre befogadtunk menekülteket az otthonunkba. Majd a kijevi dráma élet egyik motorja is hozzánk költözött két hétre. Hogy aztán visszamenjen Kijevbe, ahol frissen végzett orvos lánya maradt. Ljudmilla neve feketelistákon szerepelhetett már, mivel nemcsak a Majdani Forradalomban volt aktivista, hanem 2014-ben a Krim-félsziget megszállásakor telefonos segélyhívó vonalat szervezett, poszt-traumás sérülések kezelésére pszichodráma csoportokat indított veterán katonáknak, és trauma-szemináriumokat is rendezett.

——————–

Amikor 2003-4-ben kitört a Majdanon, Kijev főterén a lázadás, az Euromaidan, miután az ukrán kormány nem írta alá az Eu-val az együttműködési megállapodást, hanem Oroszország felé közeledett.  Pszichodráma csoportunk is majdnem ketté szakadt: a Donyeck vidékéről érkezett kollégák inkább az orosz-barát Janukovicsot támogatták, mert a Szovjetúnió idején felfutott acélipar a rendszerváltás után értelmét vesztette régiójukban. Bezártak a gyárak, és a sokfelől érkezett munkástömegek munka és pénz nélkül maradtak, a közösség szétesett. ( ekkor ölték meg egyik csoporttagunk nagynénjét a hifi-tornya miatt)

Az orosz segítségben bízók a csoportban kisebbségbe kerültek, de semmiképpen sem voltak összemoshatók a csoport többségét alkotó Juscsenko pártiakkal, vagyis, az Európa-pártiakkal. Ők aktívan segítették mind anyagiakkal, mind orvosi- és pszichológiai elsősegéllyel , szervezéssel a tüntetőket.

A kiképző csoportunkban támadt hasadást a szociodráma segítségével orvosoltuk. Ez a pszichodráma kifejezetten társadalmi konfliktusok megértésére és megjelenítésére szakosodott alfaja. A dramatikusok kidolgoztak 4 fő csoportot, (pl. tüntetők, államhatalom, Eu-s küldöttség, újságírók stb.) majd maguk választotta konkrét szerepekben   játszották le a megadott konfliktushelyzeteket,  Nyugat és a Kelet drámáját, Eu-s, és orosz  szereplők nézőpontját kipróbálva. Ezután, csoportos „szerepcsere” történt, vagyis a Másik csoportidentitásba való belebújás . Ezáltal, olyan belső tapasztalatot szerezhettek, ami érthetővé tett az övéktől idegen  szempontokat is.  

A Narancsos Forradalom tehát testközelben zajlott előttünk. Mi akkorra már túl voltunk a saját remény és csalódás hullámvasútjainkon.15 évvel a magyar rendszerváltás feltétlen hite, eufóriája már árnyalódott, már kevésbé tudtunk mindenhatónak látni egyszeri történéseket, és ráláthattunk a friss demokráciák gyerekbetegségeire is.  Ahogy a nyugati tárgy- és fogyasztáskultúra „letarolta” szinte a helyi termékeket, és ez a társadalom is szinte immunrenszer nélkül hódolt be az újnak és ismeretlennek. A csoportunkban is megjelent a csodavárás , mintha a pszichodráma és a berlini intézet egy olyan hajó lenne, amire mindennél fontosabb felkapaszkodni, különben elnyel az ár…Ahogy korábban mi is osztoztunk abban az illúzióban, hogy a történelmi és kulturális különbségek behozhatóak, a demokrácia deficitjeink enyhíthetőek…

És most itt ülünk 9 képernyő előtt, és van, aki elmenekült a háború elől, és van, aki a háború szomszédságában él, Zaporozsjéban, Kijevben, Dnyiproban. Az otthonmaradás vagy visszatérés mellett döntők gyertyafényben, mert áramszünet van. Valaki kint, az esőben. Nincs fűtés, és az áramszünet félő, hogy az internetet is magával viszi.

Dolgoznak, online és elevenben, több munkahelyen, segélyvonalon. Az eseteiket hozzák a csoport elé. Egy fiú éjszaka hív, nem akar bevonulni, fél a haláltól. Egy másik férfi, meg a harctérről telefonál. Mert valakinek el kell mondani a rettegést, valakivel meg kell osztani a sorsot. A Kanadából jelentkező pszichológusnő online pszichodráma csoportot tart. Saját maga, partra vetett halként, elszigetelten, egy ismeretlen országban próbálja megszervezni a hasonszőrű menekültek  társas támogatását.

Egy Németországba menekült kliens az otthon maradott pszichológusnőt keresi, hogy  a szorongásán segítsen. A szupervízió során kiderül, erős és negatív viszontáttételi érzésekkel viszonyul a klienshez. Egy olyan dramatikus bemutatkozó játékhoz folyamodtam, amikor a csoport kezdetén egy ismeretlen csoporttagra asszociál a csoport. Ezek a projekciók néha egész pontos élet-útbeli tényeket mutatnak. A „milyen állat lehetne?” kérdésre magát egy szerencsétlen nyúlnak, a klienst meg fekete párducnak látta. Több kérdésen keresztül jöttek ezek a hasítások, a megélés, együttérzés áthidalhatatlan szakadékai. Egészen addig, míg meg nem kértem, találjon szimbólumokat a kliens bőrébe bújva is, vajon ő mit válaszolna egy-egy kérdésre. Ekkor a képek közeledtek egymáshoz, és a csoport választásai is azt mutatták, mégsincsenek olyan messze egymástól; hatalmi, biztonsági kondícióik nem lehetetlenítik el a „találkozást”. A következő alkalommal visszajelzett, hogy folyik a terápia. Rájött, a kliens nagyon hasonlít rá….

A belső menekültek egymás hegyén-hátán, elárvulva, traumatizáltan fordulnak szakemberhez. Lehet-e biztonságot adni, ha a segítőnek sincs ebben része? Ha a szupervízió alatt a kislányával leckét kell írnia, hisz 6 órán keresztül ültek a sötétben, és kiszámíthatatlan, meddig tart a lámpafény.

Egy Lengyelországba menekült 18 éves fiúnak az érettségi letétele után lehetne egyetemre mennie Varsóban, de a szülei kitagadják, ha nem tér haza, védeni az országot…

A Hollandiába kimenekített idős szülők fiuk szűkös életterét elárasztják, felelevenednek a leválásért folytatott küzdelmek.

Lehet-e a segítőnek kiégnie a háború mentális sérültjeinek ellátása során? Mondhat-e nemet?

Meg kellett tanulniuk úgy főzni, hogy már nem lehet a jégszekrényben romlandó ételt tárolni, mindent meg kell enni. Közben egy pánikbeteg fiatal nőt kell gyógyítania.

A beszélgetésünk szakmai dilemmái mögött súlyos, és nehezen megválaszolható morális kérdések húzódnak meg: otthon maradni etikus, vagy elmenekülni? Meg tudja-e érteni egymást olyan, aki egészen más biztonsági fokon él?

És magam is, aki szakmai segítséget kell nyújtsak nekik, teljesen járatlan vagyok a háborúval való együttélés témáiban. Én 15 évvel születtem a II.Világháború  után, gyerekkorom filmjei, könyvei és a családom veszteségei mély medret ástak bennem  a menekülés, rettegés és a háború totalitásának. Másrészt, az a távolság, ahonnan rálátok a dilemmáikra, segít megérteni, megtartani őket. Ahogy a tűrhetetlen indulatait egy csecsemőnek „megemészti” és szelidített formában visszatükrözi az „elég jó anyja”, úgy a szupervízió során is  segít a távolság és a tapasztalat többlete.

Néha, elfog a tisztelet bénító érzése. A szerencsések szégyene, hogy van víz és fűtés, tervezhető az élet, hogy nem lőnek. Mintha egy adósságot is törlesztenék: édesanyám, aki 13 évesen menekült a nővérével kettesben, elsodródva a családjától egészen Kazahsztánig. Nem veszett el, nem ment tönkre, bár 10 helyen járta az általános iskolát. 1941 júniusában látta utoljára a saját édesanyját, volt tífuszos, mínusz 40 fokban menekült utcai vetkőztetők elől, nevelőotthonban és éjjeli menedékhelyeken szálltak meg. Úgy adta tovább ezt a menekülés történetet, hogy hallgatott róla….

 Pedig, azon is sokat gondolkodom, hogy az identitásunknak van egy olyan össztársadalmi tapasztalat rétege is, ami nem könnyen beszerezhető, ami a múltban meghozott helyes döntések összegéből, emlékéből adódik össze. Nemcsak arra épül, hogy családi szinten mi „jó emberek” vagyunk, helyes választásokat tettünk, hanem, mi, mint nép, mint kijevi lakosok, vagy budapestiek, tudunk-e támaszkodni olyan emlékekre, amikor bátrak, önfeláldozóak, akár hősiesek is voltunk. Vagy aláássa az egyéni öntudatunkat a rossz döntések, a sunyi választások, az árulások és megalkuvások lehúzó ereje. A kis alkuk béklyója. Az ukrán menekültek tömeges érkezésekor a Városom lakossága kitűnőre vizsgázott. Az egyéni kezdeményezések, kreatív energiája , és annak a tudata, hogy együtt vagyunk, akik irgalommal és befogadással fordulunk az elesettek felé, nagyon nagy erőt adott.

Ülünk 9-en a képernyő előtt, a csoport nagyobbik fele sötétben, és a Csoport maga is a biztonság egy gyönge szála lesz, ami a folytonossága révén fonódik talán megtartó erővé.

——————————————-

( azóta is sokszor gondolok arra, hogy a közösség memóriájában mennyire fontos, hogy felemelő, bátor, akár hősies emlékek maradjanak meg a saját döntéseikről, amikor a mesterlövészeknek kitett felvonulók mégis csak elérték, hogy akaratuk érvényesüljön, ne lehessen félre állítani őket. Az egyéni döntések kollektív tapasztalattá lettek, és beépülhettek az identitásukba is. Míg a rossz döntések és választások, a vesztes oldalra állás, a sunyi számítások és óvatos árulások egy gyökeresen más identitást rajzolnak ki)