Tillmann Lili Eszter: „Gyere közel hozzám- maradj távol tőlem” 1.rész

A kötelékfóbiáról a Normális emberek című sorozat alapján

Sally Rooney Normális emberek című regényéből készült filmsorozat adaptáció sztorija akár átlagosnak is mondható. Két fiatal egymásba szeret, mégsem képesek tartósan egymás mellett lehorgonyozni, így a főhősök éveken át tartó, “se veled, se nélküled”, szenvedélyes és pusztító kapcsolatának lehetünk szem- és fültanúi.

A rangos filmfesztiválokon begyűjtött elismerések, online kritikák az életből is jól ismert történet ellenére azonban mind arról árulkodnak, hogy nem hagy minket nyugodni: “Miért talál állandóan egymásra ez a két szerelmes és aztán mi taszítja el őket minduntalan egymástól?”

A sorozat 12 része alatt folyamatosan azon drukkolunk a főszereplőknek, hogy végre  sikerüljön egy biztonságos és boldog párkapcsolatba érkezniük egymással, mindeközben pedig rettegve várjuk az aktuális félreértést, kommunikációs nehézségeket (legkevesebbet az érzéseikről beszélnek), ami miatt újra és újra  meghiúsul a boldog beteljesülés.

Jellemző nemcsak a sorozatra, hanem sokszor napjaink szerelmeire is a végig jelen lévő határozatlanság. A történet legtipikusabb szófordulata ezek után nem meglepő módon a “nem tudom”, ami megszámlálhatatlan alkalommal hangzik el, leginkább a fiú, Connell szájából.

Mivel a történetmesélésből és a párbeszédekből nem kapunk választ a fenti kérdésre, ezért a szereplők viselkedésére, motivációjára a kötődéselmélet kiemelten egy új megközelítésére, az ún. szélsőségesen elkerülő kötődésre (amit Stefanie Stahl elmélete alapján kötelékfóbiának neveznek) ismertetésével igyekszem rávilágítani.

A Normális emberek nagyon jól illusztrálja, ahogy szerelmi partnerválasztásainkat mennyire meghatározzák azok a lelki tapasztalatok és minták, amelyekre kisgyermekkorunk óta szert teszünk.

Marianne lázadó kamaszlány, leginkább a tanulásba menekül, nincsenek barátai, mondhatni közutálatnak örvend. Mindenről van saját véleménye és mérhetetlenül magányos. Egyedülálló ügyvéd anyjával és bátyjával él együtt.

Az eldugott írországi kisvárosban a gimnáziumban Connell a focicsapat körülrajongott sztárja, akit felszínes, de népes baráti társaság vesz körül.  Connell-t is egyedülálló anyja neveli, aki Marianne gazdag családjánál dolgozik bejárónőként.

Így fordulhat elő, hogy az iskola zárt kasztrendszerén kívül a két fiatal egyáltalán szóba elegyednek egymással, amikor Connell édesanyjáért megy a műszak lejárta után. Beszélgetésükből hamar szerelem szövődik, amit a fiú kérésére titkolnak a külvilág elől.

A történet egyetemista éveikben folytatódik, kiemelkedő tanulmányaiknak köszönhetően mindketten Dublinba, a Trinity College-ba nyernek felvételt. A megváltozott körülményeknek köszönhetően Marianne jobban magára és társaságára talál, míg Connell megmarad a zárkózott, kívülálló vidéki fiúnak.

Ugyan mindketten kiemelkedően intelligensek, érzékenyek és nagyon nagy bennük a vágy, hogy egymáshoz kapcsolódjanak, de ez valahogy az egész sorozat alatt mindig félresikerül, fájdalmas szakítások és reményteli újra összejövések szövik át kapcsolatukat.

Nézzük, mit mond erről a gyötrelmes kapcsolatról a kötődéselmélet! Természetesen nem lehet távolról diagnosztizálni senkit sem, legkevésbé fiktív főszereplőket, mégis fogódzókat biztosíthat számunkra a jobb megértéshez az alábbi megközelítés. A cikk első része a klasszikus kötődéselméletet mutatja be, a második rész a kötelékfóbiát, míg a lezáró részben a kötelékfóbiából való kiútról és a kötelékfóbiások partnereiről lesz szó.

A KÖTŐDÉSELMÉLET

Az a mód, ahogyan a saját érzelmeinkhez hozzáférünk és viszonyulunk, korai élményeinkben gyökerezik. John Bowlby etológiai és rendszerszemléletű kötődéselmélete intézetben nevelkedő gyermekek szeparációs helyzetre adott válaszaiból származik.

A csecsemő gyorsan megtanulja, hogy mire számíthat a gondozóval kapcsolatban és válaszait hogyan igazítsa a gondozó viselkedéséhez, tudatához. Ezekből a mintázatokból alakul ki a „belső munkamodell”. Az első év végére ezek a gondozóval való tapasztalatok reprezentációs rendszerekbe sűrűsödnek, határozzák meg a saját magunkról és a másikról alkotott képünket, alapozzák meg minden későbbi kapcsolatainkat.

Az, hogy későbbi életünkben képesek leszünk-e kötődést kialakítani, nagymértékben attól függ, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk édesanyánkkal életünk első éveiben. Ez dönti el ugyanis, hogy agyunk a legkorábbi gyermekévek alapján a kötődést biztonsággal, a melegséggel és a védettség érzésével vagy pedig a magárahagyottsággal, a magányossággal és a félelemmel köti össze.

Azok a gyermekek, akik anyjuk mellett biztos kötődésre tettek szert, megtanulták, hogy alapvetően bízhatnak és számíthatnak édesanyjukra. Ha fáradtak, stresszesek, félnek vagy szomorúak, akkor anyjuk közelségét keresik. Az anyjuk támogatásán és szeretetteljes gondolkodásán keresztül önbizalomra tesznek szert, ami kihat felnőttkori kapcsolataikra is: rendben van az önbizalmuk és készek másokban is megbízni.

Mivel a csecsemő számára létszükséglet fenntartani a szoros kapcsolatot édesanyjával, ezért, ha bármilyen zavar keletkezik ebben a kapcsolatban, az sérülékenységet eredményez a saját és mások érzékelésében, továbbá az érzelemszabályozásban.

Ha a korai években nem tud biztonságos kötődés kialakulni a gyermek és a fő vonatkozási személy(ek) között, akkor a gyermekben a kötődésbe vetett bizalom helyett a közeli, intim kapcsolatoktól való félelem fejlődik ki.

Mary Ainsworth nevéhez kapcsolódik a kötődéselmélet empirikus vizsgálata és a kötődési viselkedés osztályozása. A csecsemők a számukra ismeretlen helyzetben, a gondozójuktól rövid időre elválasztva majd újra találkozva 4 különböző fajta viselkedésmódot mutattak: biztonságosan kötődő, szorongó/elkerülő, szorongó/ambivalens, illetve  dezorganizált/dezorientált kötődést.

Hosszmetszeti vizsgálatokból kiderült, hogy a gyermekkori kötődés nagyban befolyásolja a felnőttkori kötődési stílust. A biztonságosan kötődők későbbi párkapcsolataikban képesek jól szabályozni a partnereikkel kapcsolatos közelséget és távolságot. Jól el tudják határolni magukat a másiktól. A partner közelségét nem érzik saját identitásukra vonatkozó fenyegetésként, a közelségben is meg tudják őrizni autentikus és biztos éntudatukat, mivel gyermekkorukban azt az üzenetet kapták, hogy olyannak szeretik őket, amilyenek.

Amennyiben a gyermek szempontjából nem kiszámítható az anya viselkedése, hangulatfüggő,  akkor egyfolytában azzal lesz elfoglalva, hogy felmérje, milyen kedve van éppen az anyjának. Ezek a kisgyermekek arra törekszenek, hogy “kitapogassák”, mit vár el tőlük, mire van szüksége ahhoz, hogy kedves legyen hozzá vagy legalábbis ne büntesse. A környezetük iránti érdeklődésük nagyon korlátozott, mivel folyton édesanyjukat monitorozzák, hogy ellenőrizhessék, milyen hangulatban van éppen. Ez a programozás a felnőttkori szerelmi kapcsolatokban tovább hat. Az ilyen emberek felnőttként is egyfolytában azzal foglalkoznak, hogy elnyerjék partnerük jóváhagyását, elismerését. Végletesen érzékenyek a partner kimondatlan elvárásaival szemben, s ha megéreznek valamilyen elvárást, azt szó nélkül teljesítik.

Azokat, akik felnőttként elkerülő kötődési mintát mutatnak, a bizalom és a kötődés iránti igényüket illetően gyermekkorukban jelentős frusztrációban volt részük. Az ő esetükben az édesanyjuk többnyire hűvös és tartózkodó volt, korai gyermekkorukat az üresség, a visszautasítás, valamint a melegség és megértés hiánya hagyott nyomot. Esetükben az anyából hiányzott az a képesség, hogy át tudja érezni, mire lenne szüksége a gyerekének. A félénk-elkerülő kötődéssel rendelkező gyermekeknél az anya többnyire erősen ambivalens érzelmekkel vagy egyértelmű elutasítással viszonyul gyermekéhez, amit az már nagyon korán megérez. Néha külső körülmények is akadályozzák az anyákat abban, hogy kellő figyelmet tudjanak gyermekeiknek szentelni, mint pl. anyagi nehézségek, sok testvér, párkapcsolati problémák.

Számos oka lehet annak, miért túlterhelt egy anya a gyermeke első életéveiben, ami miatt nem tud eléggé törődni vele. Ahogy Marianne és Connell eredeti családjáról kiderül, mindkét anya – ha más okokból is – , de elérhetetlen volt gyermekeik első életéveiben. Marianne anyja egy alkoholista férj melletti bántalmazó kapcsolatban próbált túlélni, míg a tinédzserként teherbe esett Connell édesanyja pedig feltehetőleg a létfenntartásért küzdött és ezért nem volt elérhető érzelmileg fia számára. Marianne-ra további káros hatással volt bátyja, aki nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is gyakran bántalmazta őt.

Az ilyen gyermekek hamar megtanulják, hogy nincsenek hatással anyjuk viselkedésére. Bármit tesznek, az nem lesz jó az anyjuknak. Nem tudnak közel kerülni hozzá, mivel távolságot tart tőlük és eltaszítja őket magától. Ezek a gyerekek később is azt tapasztalják, hogy nagyon sokat kritizálják, kevéssé becsülik őket. Szenvednek alacsony önértékelésük miatt és rettegnek az elutasítástól. A félénk kötődéskerülők kitérő manővereit az motiválja, hogy védjék szélsőségesen labilis önbecsülésüket.

Stefanie Stahl pszichoterapeuta Igen is, meg nem is – A kötelékfóbia felismerése és legyőzése című 2019-es műve azt az ambivalens működést járja körül, amikor a személy egyrészről retteg az elköteleződéstől, valódi intimitástól, másfelől mégis vágyik arra, hogy kapcsolatban legyen.  A jelenséget kötelékfóbiának nevezte el és az olyan pusztító mechanizmusokat mutatja be, amik tudat alatt akkor lépnek működésbe, amikor valaki közelségre vágyik, viszont képtelen élni a kapcsolat adta közelséggel.

Pont, mint Marianne és Connell esetében.Mindkettőjükre jellemző, hogy belső érzelemvilágukkal, indítékaikkal nincsenek kapcsolatban, önreflexiójuk hiányában nem látnak rá az érzéseik és cselekedeteik közötti kapcsolatra. A kötelékfóbiás működési mód illusztrációjára Connell a jó példa, míg Marianne inkább a kötődésfóbiások szintén bizonytalan kötődésű partnerét testesíti meg.

De mi is az a kötelékfóbia? FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!